Mielőtt megszólalsz, gondold végig, szebb-e, mint a csend, amit megtörsz vele...

---

Mesélhetek? Tegnap nem meséltem Neked, pedig akartam. Ne haragudj érte.
Tudod, az jutott eszembe, hogy új mesét kell Neked mondanom, mert egy régit nem szerettél.
Helyette, hátha így jobban fog tetszeni Neked.
A vízről mesélek, a vízcseppről, és a folyóról. Arról, hogy a víz, a vízcsepp, az nem születik, az van. Ami születik az a folyó. A víz van, mindenhol van, és egyszer, ha körülmények is úgy akarják, ha a megfelelő vízcseppek összetalálkoznak, megszületik a folyó. A sok, földben rejtőzködő vízcsepp összegyűlik, mint ősszel a költözködő madarak, lesz belőlük egy óriási folyó, és együtt elindulnak közös hazájukba, az óceánba. Lehet, hogy útközben a nekik utat adó folyó meghal, de a víz az megmarad, és a vízcseppek újra, meg újra egymásba kapaszkodva elindulnak szülőhazájuk felé, addig, míg egyszer együtt megérkeznek.
Akkor ők nagyon boldogok lesznek.
Lélek se születik, nem is hal meg. Van, mint a víz. Néha megpihen, beköltözik egy születő testbe, aztán, ha a test elfárad, és nem tudja őt tovább cipelni, mert ő csak egy gyenge ember, a lélek egyedül folytatja az útját, addig, míg meg nem találja hosszú a vándorlásában a lélektársát.
Mikor egymásra találnak, akkor elindulnak előre, mindig csak előre, nem a térben, hanem az időben mennek tovább együtt, egymás kezét fogva folynak a lelkek közös óceánjába.
És nagyon boldogok.


Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami annál is sokszor nehezebb: képes szeretetet elfogadni is.
Van, amikor a szeretet apró kis gesztusaink elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni.
Amikor szeretetet adunk, akkor - mint kezdeményezők - az erő pozíciójában érezzük magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk lelki nagyságunkat.
Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából szeretetmorzsákkal kínál, meghökkenünk.
Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyenkonyhájának konyhafőnöki szerepében. Most minket is étellel kínálnak. De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen! - zsörtölődünk a valaki morzsáit lefitymálva. Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók türelmetlenkednek.
De valaki nem tágít.
Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetmorzsáit.
S akkor meg kell látnunk, hogy szeretet nem elsősorban nekünk szól. Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az elfogadottságban nyeri el értelmét.
Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelen, mint megerősíteni őt élete értelmében.

Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó - a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.

Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken,
újraélednek a már eltemetett álmok,
vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok, és a
Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.
de ma reggel reménytelen és szomorú
vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül
kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos
fehérségű örök ismeretlenség, folyton
elkülönít bennünket egymástól, s az
emberektől. Közös múltunk immár,
szétszóródott, haldokló gyöngyszemek
az időben.


Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak,
és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá,
hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük,hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt.
Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára.
És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk,és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk.
Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket,
csodálatos dolgokat, és kergetjük egyre tovább az álmokat, és közben provizórikus életet élünk.

Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között.
Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett az ember.
Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal
beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák.
Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék.
A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velük. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

 

Oldal: Mielőtt megszólalsz, gondold végig, szebb-e, mint a csend, amit megtörsz vele...
Łizzi'$ Word - © 2008 - 2026 - lelekpillango.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat